A barokk a reneszánsz után következő stílustörténeti korszak és korstílus, amely kb. 1600-tól kb. 1750-ig tartott, és melyre bonyolult minták, gazdag díszítés, monumentalitás jellemző. Közvetlenül a manierizmusból fejlődött ki. A barokk késői ága a copf, ill. rokokó stílus. A barokkot követő korstílus a klasszicizmus.
A barokk szó az olasz barocco szóból ered, ami nyakatekert okoskodást jelent. Ez a barokkra jellemző túldíszítettségre és formai bravúrosságra utal.
A barokk egy jelentős világnézeti fordulat a reneszánsz után. A barokk a teremtés tökéletességének vallásos emberi megfelelője. Innét ered a minden részlet kidolgozására kiterjedő emberi erőfeszítés, amelynek eredménye a barokk stílus.
A barokkról
A barokk kor a humanizmus és a felvilágosodás közötti kor, az ellenreformáció és az abszolutisztikus királyságok kialakításának ideje.
Reneszánsz hozzájárult a reformáció kirobbanásához, míg a reformáció hitvitái mind a katolikus, mind a protestáns vonalon egy nagy hitbéli ébredési hullámhoz vezetett.
Keresztény ébredés velejárója annak széles körű felismerése, hogy a világ hétköznapi bajai szükségszerű kapcsolatban állnak az alapvető bűnnel, a Teremtőtől való humanista elfordultsággal (ez utóbbi középpontjában az ember áll a Teremtője helyett). Barokk tökéletességi erőfeszítés ellenére ezen bűntől és következményeitől nem lehet tökéletesen megszabadulni az evilági életben, és így az emberi erőfeszítés ellenére a Teremtő kegyelmessége jelenti a fő reményt.
Nem mindenki értette mindezt meg, így számtalan helyen előfordul, hogy az evilági létezés csak álom (mely igen véres volt akkor és azóta is a történelem során), és az élet csak a túlvilágon kezdődik (ez viszont úgy lesz, hogy a bűnös ó-ember halálával és új-emberré születésével megy át a hívő az eleve halára ítéltségből az élet reménységébe, és ezen átmenet nem azonos a test biológiai halálával). Többek szerint ezt hangsúlyozza például Calderón: Az élet álom, illetve Lope de Vega: Kertész kutyája című műve. Gyakoriak még a történelmi példák, például Zrínyi: Szigeti veszedelem.
Egészen a 19. századig nem ismerték el külön irányzatnak. A „rehabilitációt” Heinrich Wölfflin vitte végbe, amikor is barokk műveket (elsősorban képzőművészeti alkotásokat) tanulmányozott. A következő következtetéseket vonta le:
- Míg a reneszánsz alkotások „zártak”, addig a barokk kor alkotásai „nyitottak”
- Az alakzatok egymáshoz képesti elrendezése is más: amíg reneszánsznál egymás mellé rendelés és szimmetria, addig a barokknál alá-fölé rendelés figyelhető meg
- A reneszánsz egy nézőpontot alkalmazott, a barokk többet (nézőpontváltás)
- A reneszánsz alkotások felületi alkotások, a barokkban a mélység-magasság figyelhető meg
- A reneszánsz művek statikusak, ellentétben a barokk mozgalmasságával.
Ezen eltérésekre hivatkozva mondta ki Wölflin, hogy a barokk igenis autonóm korstílus.
Legutóbbi hozzászólások